Kádár-korszak, nosztalgia, keresztyénség
2012.09.30. - Beküldte: Köntös László
Tölgyessy Péter alkotmányjogász egy konferencián azt mondta, felmérések szerint a magyarok a Kádár-korszakban érezték magukat legjobban, az elégedetlenség a rendszerváltás után szinte azonnal megjelent.
Sajnos Tölgyessy Péternek igaza van. Egyházi emberként erre akkor döbbentem rá, amikor szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy református egyháztársadalom egy része nosztalgiával gondol a Kádár-korszakra, ami ma adott esetben pártpolitikai hovatartozást illetően is kifejeződhet. Természetesen minden magyar állampolgárnak elemi és szuverén joga, hogy politikai nézeteit önállóan alakítsa ki, legyen az illető hívő vagy nem hívő, egyháztag vagy nem egyháztag. Ám a jelenség mégis magyarázatra szorul.
Vajon miként lehetséges az, hogy egyháztagságunk egy része a rendszerváltozást követően, immár szabadságban, a kommunista diktatúrára nosztalgiával gondol? Egy olyan politikai rendszerre, amelynek bevallott célja a múlt, azaz a keresztyén múlt végleges eltörlése volt, amely kifosztotta az egyházakat, megszüntette intézményeit, amelynek hivatalos ideológiája az ateizmus volt. Ez a jelenség, tehát a Kádár-rendszeren nosztalgiázó keresztyénség ellentmond mindenféle előzetes várakozásnak és mindenféle gondolati sablonnak.
A képlet ugyebár úgy szól, hogy miután a kommunista diktatúra leplezetlenül egyház-és keresztyénségellenes volt, a rendszerváltozás után a keresztyénség élesen hátat fordít mindennek, ami a diktatúrára emlékeztet. S megdöbbentő módon ezt a sablont az élet keresztülhúzta, s kiderült, hogy a kommunista diktatúrához való viszony minimum ambivalens, és ebben a vonatkozásban még az egyházias keresztyénség egy részének a gondolkodása sem világnézeti meghatározottságú.
S azt hiszem, ez az elvileg kőkemény ellentmondásnak tűnő jelenség, ti. a kommunizmusra nosztalgiával visszaemlékező keresztyénség magyarázatának is az lehet a kulcsa, ha feladjuk a szokásos világnézeti sablonok értelmezési kényszerpályáit, s belátjuk, hogy a valóságos élet lényegesen bonyolultabb, mint ezen élet magyarázatára gyakran alkalmazott viszonylagosan koherens világnézeti rendszerek.
Ugyanis a helyzet megértésének a kulcsa talán éppen az, hogy a „magyarok a Kádár-korszakban érezték magukat a legjobban” tézisének a mai keresztyénség egy részére is vonatkoztatható igazsága nem világnézeti beállítódásról szól.
A Kádár-rendszer ördögi zsenialitása éppen abban állt, hogy milliók számára képes volt elrejteni önmaga valódi természetét, s el tudna hitetni, hogy ami valójában diktatúra, az nem is diktatúra. Ennek a hatalomgyakorlásnak az egyik legnagyobb hatású eszköze a Kádár-rendszerben kétségtelenül beinduló modernizáció volt (legyen a modernizáció bármi is), amikor széles tömegek először találkoztak a mai életünket is meghatározó modernitás olyan emblematikus tárgyaival, mint autó és televízió. S ehhez a korszakhoz köthető számos olyan, az életformát alapvetően befolyásoló és megváltoztató adottság, mint pl. vezetékes víz. S ezt az óriási váltást a mai magyar emberek egy jelentős része még az életében átélte, a pottyantós vécétől a televízióig, az utcai sártengertől az aszfaltozott útig. A Kádár-rendszer tehát még ma is sokak számára nem a leválasztott múlt, hanem élettörténet, minek következtében a hozzá való viszony nem feltétlenül világnézeti meghatározottságú, hanem spontán érzelmi alapú. Szép emlék. S az a gyanúm, hogy a Kádár-korszakban megjelenő, széles tömegeket alapvetően és elementárisan érintő modernizáció a hozzá kapcsolt igen szofisztikált hatalomgyakorlással egész egyszerűen elfedte a rendszer világnézeti természetét, s mintegy másodlagos és mellékes adottságként tüntette fel.
S hogy a világnézeti sablonok alkalmazása a jelenség megértésében gyakran mennyire használhatatlan, mutatja az is, hogy az ateista rendszerhez valamiért kötődők széles köre nem lett feltétlenül ateistává. A kádári modernizáció ugyan szétverte a hagyományosan egységes egyháziasságot (ne feledjük, a templomlátogatók számának a hanyatlása nem a Rákosi-rendszerben következett be!), de nem tudta elérni az ateizmussal mint világnézettel való tömeges azonosulást. Így jött létre a mai kulturális keresztyénség elég széles tömege: templomba nem járnak, de nem is ateisták.
S a fenti hosszú folyamat nyomán alakult ki az a kétségtelenül ellentmondásos aktív egyházias réteg is, amely számára a Kádár-korszakhoz való viszony messze nem elvi-világnézeti alapú, hanem érthető okokból érzelmileg meghatározott. Sőt, ezen réteg nem egy tagja a legnehezebb időkben is kitartott az egyház mellett.
Társadalmunk jelen valósága tehát sokszor felülírja a szokványos világnézeti sablonokból gondolatilag konstruált valóságot, s nem kevés érzékenység kell a Kádár-korszakon nosztalgiázó keresztyének mai társadalmi jelenségének a megértéséhez.
Míg tehát az egyik oldalon, elvi szinten el kell határolódnunk a kommunista diktatúrától, s a rendszerváltás világnézeti cezúra jellegét fent kell tartanunk, addig a másik oldalon világosan kell látnunk, hogy a rendszerváltás nem cserélte le az embereket. Egyénekben hordozott, s az egyén szempontjából belsőleg egységesnek gondolt élettörténetekről van itt szó, amelyek azonban nem feltétlenül tükrözik a történeti formációkban megjelenő különböző világnézeti tartalmakat.
Magyarán, a "Kádár-korszakban jobb volt" keresztyének által is gyakran hangoztatott tétele nem feltétlenül világnézeti állásfoglalás, hanem spontán, reflektálatlan életérzés, amelynek a belső elvi ellentmondása öntudatlanul feloldódik az egyén életének egységében és folytonosságában.
