Hogyan kell megtérni?
2010. január 10. (Dr. Sípos Ete Álmos)
1. Mi teszi indokolttá ezt a különös kérdést?
A 18. sz. ún. történelmi-protestáns egyházaiban megindult ébredési mozgalmak kezdték el hangoztatni a Bibliára hivatkozva azt, hogy a keresztyén élet a megtéréssel kezdődik, és megtérés nélkül nem nevezhető senki keresztyén (Krisztus-követő) embernek. Ezek az ébredési mozgalmak – teljesen jogosan – arra hivatkoztak, hogy a bibliai próféták és az apostolok, úgy az ótestamentomi, mint az újtestamentomi korban, azzal az indokolással szólítottak fel a megtérésre, hogy ez Istenek olyan parancsa, amely minden emberre egyformán vonatkozik. Tehát megtérés nélkül az ember kívül marad Isten országán, egyháztagsága csak névleges lehet, de semmiképpen nem üdvözülhet.
Úgy a puritán, mint a pietista ébredések egyes irányzatai és képviselői azonban nem álltak meg annál a pontnál, hogy Isten megtérésre felszólító parancsát továbbadják és elmondják a megtérés lényegét, hanem továbbléptek a megtérés metódusának, módjának meghatározása felé. Tehát azt is meghatározták, hogy hogyan kell megtérni, azaz milyen az igazi, a “szabályos” megtérés. A “hogyan” kérdésre adott válaszok aztán az idők folyamán egyre részletesebbek és szerteágazóbbak lettek, a feltételek folyamatosan bővültek. Meghatározták, hogy az igazi megtérés feltételei: bűnlátás, könnyezés a bűnök miatt, az evangélizációkon az úrasztalához, vagy a gyülekezet elé előrehívásra történő személyes kiállás, valamiféle űrlap kitöltése, a gyülekezet előtt történő nyilvános bűnvallás, az elkövetett bűnök jóvátétele, és persze az életvitelt kísérő cselekedetek ill. az Úr Jézus imádság általi behívása a megtérő életébe. Amennyiben ezek a feltételek adottak, bűnbocsánatot és kegyelmet kap a megtérő.
A megtérés eseményét az ébredési mozgalmak elég hamar összekötötték az evangélizációval, amelynek fő mondanivalója és befejező csúcspontja mindig a megtérésre vonatkozó felszólítás volt. A módszer következő lépése az lett, hogy igazán megtérni csak az evangélizáción lehet. Ez a helyzet azóta se sokat változott, a megtérés hogyanját azóta is sokan összekötik, ún. csendes-heteken való részvétellel, hitelesnek számító evangélistákkal folytatott személyes beszélgetések megtörténtével, azok jóváhagyó nyilatkozatával, egy-egy hívő közösség jóváhagyó elismerésével, a megtérés igéjének és időpontjának megnevezésével, és a megtérés megtörténtéről szóló részletes beszámolóval.
Főként a 19. sz. ébredési mozgalmainak nagy része egyetértett azzal a szemlélettel is, hogy az igazi megtérés egy néhány óra alatt végbemenő radikális, drámai fordulat az ember életében, ahogy az Pál apostol, a filippi-i börtönőr, vagy Augusztinusz egyházatya esetében is történt. Ezekből a példákból született meg az igazi megtérés paradigmája (mintája). Mire elérkeztünk a 20. és 21. sz. ébredési mozgalmaihoz, a megtérést szorgalmazó igehirdetések és evangélizációk döntő többsége megtérésen, a bűnös embernek olyan, feltétel rendszerhez és pontosan megnevezett időponthoz kötött kegyes cselekedetét értette, melyet, ha teljesít valaki, ennek fejében megkaphatja a bűnbocsánatot és az örökéletet. Így lett az ébredések egyes vezetői által felállított paradigma szerinti megtérés az üdvösség feltételévé, és egyúttal az ébredések kulcsfogalmává.
Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy ezek a mozgalmak azzal, hogy a megtérést az üdvösség egyetlen feltételévé tették, sőt azt az evangélizáció időpontjához kötötték (“ha nem döntesz most, elkárhozol”) az üdvösséget a bűnös ember teljesítményéhez kötötték. Így a megváltás hangsúlya, a Krisztus által elvégzett és befejezett tökéletes váltságról, a Krisztus személyéhez kötött kegyelemről és a Krisztus személyével való életkapcsolatról (unio mystica cum Christo), átkerült a bűnös ember vallásos teljesítményére, s a megtérés jeleiből és következményéből, a megtérés oka lett. (A szekér a ló elé került)
A fentiekben ismertetett (teológiailag fogalmazva: pelagiánus és semipelagiánus) szubjektív megtérés fogalom és kegyelem-szemlélet, amely egyrészt a herrnhuti német pietista, másrészt az angolszász metodista hatásra hazánkba is elérkezett, mind a mai napig tartja magát és felfedezhető a legtöbb evangélizációban, és evangélizáló igehirdetésben. Ebben a lényeges hangsúlyeltolódásban ráadásul feltűnő az, hogy mindez, a római katolikus antropocentrikus teológia által máig is befolyásolt református hívőknek (miszerint az üdvösség feltétele a hit és a jócselekedetek) fel sem tűnik, sőt megnyugtatóan hat, hiszen az üdvösség így a megtérés által kiérdemelhetővé vált.
Természetesen felteheti bárki a kérdést, hogy eszerint az ébredések idején, vagy a napjainkban megtért emberek megtérése nem volt érvényes? Akik abban a hitben tértek meg, hogy megtérési teljesítményük fejében kapták meg a bűnbocsánatot, azok el fognak kárhozni? Ezt nem állítjuk! Már csak azért sem, mert az üdvösség minden időben a Szentlélek kezdeményezésére és Jézus Krisztus áldozatáért adatik és nem azért, mert valaki szabályosan tért meg! Ugyanakkor azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy az emberek által megállapított paradigma szerinti megtérések között ezért lett és lesz olyan sok a hamis megtérés!
A megtérés kérdése továbbá, a hitre jutott ember jövőjével kapcsolatban is nagy jelentőséggel bír. Ha ugyanis az üdvösség a bűnös ember teljesítményén múlik, és hitben való megmaradása is tőle függ, akkor a kegyelemet el is lehet veszíteni. Ez a gondolat viszont egy életen át üdvössége felőli totális bizonytalanságban tarthatja a megtért embert. Ez esetben az egész hívő élet csak egy újabb stresszforrást jelent, egy életen át tartó, görcsös félelmet a kárhozattól. De hát akkor ez lenne a keresztyén élet lényege?
Ha a keresztyénségen kívülálló tömegek azt látják, hogy a hívők nagy sokasága görcsöl bűnei miatt és bizonytalan az üdvössége felől, érthető hogy a keresztyénség Európában egyre kevésbé kívánatossá és egy olyan jelenséggé válik, amely teljesíthetetlen feltételek sokasága elé állítja az embert. Sokan úgy látják, hogy az emberek elidegenedése mögött, egyebek mellett, úgy a hívő, mint a nem hívő tömegek helytelenül értelmezett megtérés fogalma áll.
2. Második kérdésünk: mi tulajdonképpen a megtérés lényege a Biblia szerint?
Az a fontos esemény, amit a Biblia megtérésnek nevez, nem adható vissza egyetlen szóval, de még egyetlen mondattal is nehezen. Az Ószövetségben két héber szót is fordíthatnánk magyar nyelvre megtérésnek, az egyik: naham, ami azt jelenti, megbánni. A másik szó: sub azt jelenti, visszafordulni. Az Újszövetség is két görög szóval írja le a megtérés lényegét. Az egyik: metanoia, a másik szó: episztrofé.
A metanoia gazdag értelmű szó, jelentése: utóismeretet, felismerése annak az igazságnak, hogy (Isten) Krisztus hiányzott az ember életéből, sajnálkozás, magába szállás és bűnbánat a Krisztus nélküli élet következtében elkövetett bűnök miatt, szembefordulás ezzel a régi életúttal, elfordulás attól, amit Isten utál és odafordulás hittel az élő megváltó Krisztushoz. A metanoia összetett görög szóban (meta-nousz) az is benne foglaltatik, hogy a megtérésben jelentős szerepe van az értelemnek, az elme megvilágosodásának, ahol az ember személyes bűneinek felismerése megszületik. Szép bibliai példája ennek a folyamatnak a tékozló fiú megtérésének leírása (Lk 15,11-32). A tékozló fiú belátja, felismeri legnagyobb bűnét, hogy ti. elhagyta atyját, magábaszáll, megbánja Isten nélküli életének bűneit, szembefordul régi életével, és hittel odafordul elhagyott atyjához és elhatározza, hogy új életet kezd otthon.
Az epistrofé szó visszafordulást jelent, mégpedig nemcsak elméletileg, hanem hangsúlyosan gyakorlatilag, a hétköznapi életvitelben is. Ez a görög szó arra utal, hogy a bűnbánatot és a régi úttal való belső szembefordulást, a metanoiát, a hétköznapi életben is látható etikai változás követi. Ennek szép példáját látjuk a Csel 3,19-ben: “Bánjátok meg azért és térjetek meg…” (metanoészate kai episztrepszate), azaz ne csak elmétekben, hanem gyakorlati, hétköznapi életviteletekben is változzatok meg. Gondoljunk csak Zákeusnak, vagy az első keresztyén gyülekezet tagjainak példájára (Lk l1,1-10, Csel 2,41-46)!
Megtérésen tehát a Biblia egy olyan eseményt, fordulatot ért, aminek során megváltozik az ember lelki-gondolkodási irányultsága, s ennek nyomán az ember bűnlátásra, sőt bűnbánatra jut és megváltoznak cselekedetei. A megtérés az ember egész személyiségét: értelmi, érzelmi és akarati szféráját érinti. Értelmével belátja bűnének lényegét, hogy ti. Krisztus nélkül élt, érzelmi világát mély bűnbánat járja át Krisztus nélküli életének bűnei miatt, akaratában pedig az a változás következik be, hogy teljes szívével Krisztushoz fordul és az Ő akaratát akarja cselekedni. A megtérés olyan változás az ember életében, ami elsődlegesen az embernek Istenhez való viszonyában következik be, s minden egyéb változás ennek a megváltozott viszonynak következménye. Ennek a változásnak természetes velejárója az is, hogy a megtérő ember életében megindul egy harc régi természete és új természete között. Kálvin ezt így fogalmazza meg: “az én véleményem szerint a bűnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz megtérése, mely az Isten iránt való őszinte és komoly félelemből ered, amely testünknek és a régi embernek a megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből áll.” (Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Bp. 1995. I. 571.)
A megtérésről eddig elmondottakkal kapcsolatban azonban nem tudjuk elég nyomatékosan hangoztatni azt, hogy eddig a megtérés lényegéről és annak jeleiről beszéltünk és nem a megtérés feltételeiről! A 19-20. sz. ébredési mozgalmai ugyanis a megtérés jeleit és következményeit, a megtérés feltételévé tették, s ezzel a megtérés fogalmát máig tartóan deformálták.
3. Harmadik kérdésünk, hogy a megtérésnek nevezett fordulatnak van-e valamilyen előzménye, vagy pedig a megtérés derült égből villámcsapásként következik be az ember életében?
Ezzel a kérdéssel elérkeztünk ahhoz a másik váltóhoz, ahol a megtérésről szóló tanítás gyakran hamis, s mondjuk ki, hogy vakvágányra fut. (Meg kell végre tanulnunk, hogy ha bármilyen fontos bibliai fogalmat meg akarunk érteni vagy magyarázni – s a megtérés is ilyen fontos fogalom –, azt mindig a teljes Szentírás összefüggésében kell vizsgálnunk.)
Jelen esetben is tegyük hát fel azt a kérdést, hogy a Szentírásnak melyik az a nagy, szinte valamennyi könyvét átható témája? Talán mindnyájan tudjuk, hogy egyrészt az Isten által előre eltervezett, majd Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által elvégzett megváltás, másrészt annak bemutatása, hogy Isten Szentlelke, Krisztus mennybemenetele után, hogyan tette és teszi hatékonnyá és valósítja meg az ember életében a Krisztus által elvégzett váltságot. Vagy még rövidebben fogalmazva: hogyan üdvözíti Isten a választottakat?
Az első, amit Isten üdvözítő munkájáról a Biblia eleitől a végéig hangsúlyoz az, hogy Isten üdvözítő munkájában a döntő szerep mindig a Szentháromság Istené volt és máig az is marad. Az ember megtérése ill. megtérítése is Isten összetett, üdvözítő munkájának egyik része, melyben az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek is meg volt és meg van a maga része. De azt is láttatja velünk a Szentírás, hogy a megtérés, Isten üdvözítő munkájának csak egyik része. Annyira, hogy ennek az üdvözítő folyamatnak a megtérés se nem a kezdete, de nem is a vége! Vagyis a megtérésnek van előzménye és van folytatása. Ha valaki ezt nem látja, vagy nem érti, a megtéréssel kapcsolatos minden tanítása és elképzelése hamis vágányra fut.
Ezt a bibliai tanítást egyébként, sok ébredései mozgalom külföldön éppúgy, mint hazánkban, mind a mai napig figyelmen kívül hagyta. Súlyos tévelygésekhez vezet tehát az, ha valaki a megtérés kérdését kiszakítja annak a folyamatnak láncolatából, amelynek során Isten Szentlelke egy embert üdvösségre vezet, és a megtérést pusztán olyan emberi teljesítménnyé degradálja, amelyet, ha valaki bármikor teljesít, produkál, cserébe jutalomként üdvösséget kap.
Ezért feltétlenül beszélnünk kell a megtérésnek nemcsak arról az előzményéről, amelyet Krisztus végzett a kereszten, hanem arról is, amit Isten Szentlelke cselekszik a megtérés előtt álló emberben. Istennek, ezt az ember megtérését megelőző titokzatos munkáját újjászületésnek nevezi a Biblia. Az ember újjászületése azért titokzatos esemény, mert nem az ember tudatában megy végbe éppúgy, mint a testi fogantatás, lásd: Jn 3,7-8: “…szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, ahova akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hova megy; így van mindenki, aki Lélektől született.” Az újjászületés Isten teremtő cselekedete az ember legbelső, mondhatjuk úgy is, hogy tudatalattijában, a szívben: Ez 36,26-27: “És adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből és adok nektek hús szívet.” 2Kor 5,17: “Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” Tit 3,5: “Nem az igazság cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője és a Szent Lélek megújítása által.” A Szentlélek újjászülő munkájára pedig azért van szűkség, mert a bűneset következményeként az ember lelkileg halott lett: Rm 3,10-12; Rm 8,7; Ef 2,1; Kol 2,13. Ez a halott állapot azt jelenti, hogy képtelen a maga erejéből Istennel kapcsolatra lépni, hinni, megtérni, hiszen nincs szabad akarata. A Szentlélek által végzett újjászületésnek gyümölcse (és nem feltétele!) az a hit, amellyel aztán a bűnös ember Jézus Krisztus felé fordul, megragadja a kegyelmet, majd bűnbánatra jut. Az újjászületés folytatásaként viszont a megtérés, nem a bűnös ember tudatalattijában megy végbe, hanem a tudatosban. Tehát a Szentírás nem hagy kétséget afelől, hogy a megtérés szerzője is tulajdonképpen Isten. A Jer 31,18-ban Efráim így könyörög: “téríts meg engem és megtérek, mert te vagy az Úr, az én Istenem”. Hasonló ima található a Jeremiás siralmai 5,21-ben is: “Téríts vissza magadhoz Uram és visszatérünk…” A Csel 11,18-ban azért dicsőítik a hívők Istent, mert “…a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre.” Hasonló kijelentés olvasható a 2Tim 2,25-ben.
A 2. Helvét Hitvallásban így fogalmazták meg hitvalló elődeink, hogy az ember megtérése (melyet figyelemre méltó módon a hitvallásunk bűnbánatnak nevez, a Heidelbergi Kátéval együtt, lásd 88. kf. “Hány részből áll az igazi bűnbánat, vagyis az embernek megtérése?”), nem a bűnbocsánat feltétele olyan értelemben, hogy az ember annak fejében megkaphatja a bűnbocsánatot, hanem Isten ajándéka. “Bűnbánaton pedig, a bűnös ember lelkének azt a magába szállását értjük, melyet az evangélium igéje és a Szent Lélek idéz elő… azt pedig világosan mondjuk, hogy ez a bűnbánat tisztára Isten ajándéka és nem a mi erőnk munkája.” (2HH XIV.) A hitvallás a 2Tim 2,25. versére hivatkozva teszi ezt a megállapítást, miszerint: “Aki szelíden figyelmezteti az ellenszegülőket, ha talán adna nekik az Isten megtérést az igazság megismerésére.” Tehát, még a leggyorsabban végbemenő megtérést is megelőzi Isten Szentlelkének titokzatos munkája!
Figyelemre méltó, hogy a puritánok technikai fogalomként nem éltek a “megtérés” és az “újjászületés” szóképpel… többségük a hathatós elhívás kifejezést használta a Rm 8,30: “Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta…”, a 2Thessz 2,14: “amire elhívott titeket a mi evangéliumunk által…”, a 2Tim 1,9: “aki megtartott minket és hívott szent hívással…”, s egyéb igékre hivatkozva. A “hathatós” jelző használatával különböztették meg az elhívást a hatástalan külső hívástól, melyet a Mt 20,16 és 22,14 említ.
A hathatós elhívásról a puritánok azt tanították: “1. A hathatós elhívás az isteni kegyelem munkája. Ez jelenti az első stádiumát azok üdvösségre jutásának, akiknek Krisztus üdvösséget szerzett. Ebben az eseményben a Szentlélek a bűnös embert valóságosan, éltetőn és személyesen egyesíti szövetségbeli fejedelmével és Megváltójával. 2. A hathatós elhívásban a Szentlélek közvetve, az Ige által hat elménkre, megértéshez és meggyőződéshez vezetve minket. Az Igével a szív mélyére hatol, új életet és erőt olt belé, megdönti benne a bűn trónját és képessé és készségessé teszi a bűnöst, hogy az evangélium hívására válaszoljon..” A hathatós elhívás legtöbbször arról ismerhető fel, hogy az igét hallgató (vagy olvasó) embert, érzelmileg is erősen érinti az Ige, gyakran belső katarzist él át, olykor ellenkezést vagy éppen vágyakozást Isten közelségére. Mély bánatot, és szégyenkezést bűnei miatt, vagy éppen egy felszabadult, semmihez nem fogható örömöt annak felismerése nyomán, hogy Krisztus minden bűnéért elszenvedte a büntetést, s ezért az Atya őt is, fiává fogadta. A kegyelem tehát nem azért ellenállhatatlan, mert az embereket akaratuk ellenére vonszolja Krisztushoz, hanem azért mert megváltoztatja az ember szívét. Owen a nagy puritán teológus ezt így fogalmazta meg: “Teljes szabadsággal térnek őhozzá, mivelhogy kegyelmével Krisztus készségessé teszi őket.” (A kálvinista fogantatású Westminsteri Hitvallás is erről a hathatós elhívásról ír. )
A megtérés tehát elsősorban Isten újjáteremtő cselekedete, aminek következtében az ember tudatára ébred annak a ténynek, hogy bár kárhozatra méltó bűnös, Isten őt Krisztusban megváltotta. De ez a felismerés is már előfeltételezi azt a hitet, ami az újjászületésben indul el, az evangélium hallgatása közben pedig tovább erősödve elvezet a Jézus Krisztusba vetett üdvözítő hitre és élő közösségre. Ennek a hitnek lényege az, hogy az ember ráébred nemcsak bűneinek undokságára és súlyára, hanem arra az örömteli bizonyosságra is, hogy minden bűne megbocsáttatott Jézus Krisztus tökéletes, helyettes áldozatáért. (Üdvözítő hit!)
4. Ha a megtérés Isten Lelkének megelőző munkája nyomán következik be, milyen szerepe van akkor az embernek?
Mint korábban is mondtuk, az Isten embert üdvözítő munkája egy olyan folyamat, amiben Isten az embernek is szerepet szánt, mégpedig a válaszadás szerepét és felelősségét! Bár végső soron Isten a megtérés szerzője, mégis a Biblia hangsúlyozza azt a tényt is, a hamis passzivitással szemben, hogy a megtérésben Isten elvár bizonyos aktív együttműködést is az ember részéről. Ezt az igazságot erősíti az a tény is, hogy az Ószövetségben a sub szó 74-szer használatos az ember cselekedetének leírására, és csak 15-ször a megtérésnek, mint Isten kegyelmes tettének az ábrázolására. Az Újszövetség a megtérést 26 alkalommal mutatja be az ember cselekedeteként, s csak két vagy három alkalommal Isten tetteként.
Ezekből a statisztikai adatokból Charles Grandison Finney (1792-1875), akit a modern ébredési mozgalom atyjának tartanak, azt a hamis következtetést vonta le, hogy "az ébredés nem csoda, vagy valamilyen csodán alapuló esemény. Az egyenesen, tudományosan következik a megfelelő eszközök alkalmazásából."
Finney azonban, meglepő módon, figyelmem kívül hagyta, hogy a megtérés minden esetben, Isten Lelkének az emberben előzetesen elvégzett munkájának eredménye, Jsir 5,21, Fil 2,13. A puritán mozgalom teológusai ezt az előzetesen elvégzett munkát, ahogy azt már említettük is, “hathatós elhívás”-nak nevezték, amelyet Isten az igehirdetés által végez az emberben. “Isten Lelke a hathatós elhívás munkájával győz meg minket bűnünkről és nyomorúságos állapotunkról, megvilágosítja elménket a Krisztus ismeretében, és akaratunk megújításával rábír és képessé tesz minket arra, hogy az evangéliumban nekünk ingyen felajánlott Jézus Krisztust elfogadjuk” olvassuk a puritán teológiát képviselő Westminsteri Kiskáté 31. k.-ben.
Az embert megtérésre szólító igék, mint pl. az Ézs 55,7; Jer 18,11; Ez 18,23.32; 33,11, Csel 2,38; 17,30 és mások, csupán azt akarják hangsúlyozni, hogy az aktív válaszadást Isten azért várja az embertől, mert Ő már előbb megtett mindent a mi üdvösségünkért. Ezért, ha valaki ezt a kegyelmi ajánlatot elutasítja, üdvösségének elveszítésével felel keményszívűségéért.
A református dogmatika azt a konstruktív feszültséget, amely abban a tényben van, hogy a Biblia a megtérésnek hol az isteni, hol pedig az emberi oldaláról beszél, úgy oldja fel, hogy különbséget tesz az aktív és passzív megtérés között. “Az aktív megtérés olyan aktusa Istennek, amellyel az újjászületett ember tudatos életét úgy fordítja, hogy az hittel és bűnbánattal Hozzá forduljon. “A passzív megtérés az a tudatos aktusa az újjászületettnek, amelynek nyomán az újjászületett ember, hittel és bűnbánattal Istenhez fordul… A megtérés Isten munkája, ajándéka, de az ember értelme és akarata által realizálódik.” (Sebestyén J.)
Ha mármost az igeszerű, üdvösségre történő megtérést pszichológiai szempontból vizsgáljuk, vagyis azt vizsgáljuk, hogy a megtérő ember mit érzékel és mit él át a megtérésben, akkor azt mondhatjuk, hogy a megtérés olyan esemény, amelyben ott van a bűnbánat, az “életgyónásnak” nevezhető bűnvallás, és a bűnbocsánat és üdvösség felől való bizonyosság nagy öröme, mint következmény!
5. Ha a megtérés döntő módon Isten Lelke által végzett esemény, miért kell azt ilyen részletesen elemezni? Nem komplikáljuk túl a megtérés egyszerű eseményét?
Mint minden fontos bibliai alapfogalomnak, a megtérés fogalmának írásszerű elemzésére is egyrészt a tévtanítások korrigálása, a Krisztus központú igehirdetés szorgalmazása, és a biblikus lelkigondozás alkalmazása miatt van szűkség! A megtérés fogalmának magyarázatában, és meghirdetésében a leggyakoribb tévedés az ember helyzetének idealista felfogásából és szerepének túlzott hangsúlyozásából adódik.
a.) Ezért az elemzés egyik feladata rámutatni arra, hogy a Biblia az ember megtérésében is, a Szentlélek munkájának döntő, elsődleges szerepét hangsúlyozza. Ha pedig egy ember megtérésben a Szentlélek Istennek elsődleges és szuverén szerepe van, akkor hogy jön az ember ahhoz, legyen az akármilyen híres igehirdető vagy evangélista, hogy bármilyen megtérési sablont állítson az emberek elé a Krisztus személyének hittel történő befogadása helyett, vagy az éppen divatos sablon szerinti megtérést, manipulatív úton kikényszerítse az emberektől.
b.) Hiszen a Biblia azzal, hogy több ember megtéréséről is ír, éppen azt akarja bemutatni, hogy a Szentlélek sokféle módon végzi térítő munkáját. Olvashatunk pl. Zákeusnak, az első pünkösdön megtérő tömegnek, Pál apostolnak, a filippi börtönőrnek, stb. gyors, életkrízisben született megtéréséről. De olvashatunk lassan végbemenő megtérésekről, amilyen pl. Lídia, Timótheus, Nikodémus, vagy a szerecsen komornyik megtérése volt. A szíriai Naámán pl. betegsége ill. gyógyulása során tért meg. Feltűnő, hogy a Biblia nem számol be Jézus tanítványainak, és számos bibliai hívő személynek megtéréséről, akikről pedig tudjuk, hogy megtért hívő férfiak vagy asszonyok voltak. Ebből arra következtethetünk, hogy közülük sokan, lassabban, fokozatosan jutottak megtérésre. Mert a fő kérdés mégis az, hogy a megtérés két eleme, a bűnbánat és a hit megtalálható legyen a megtérőben. Ezért a református dogmatika – nagyon helyesen – találóan beszél a.) törvény szerinti és b.) szövetség szerinti megtérésről (W. Heyns). Törvény szerinti megtérésnek a személyi krízisből, nagy bűnökből történő, viharos megtérést nevezi. Szövetségszerű megtérésnek pedig azt, amikor valaki akár keresztyén neveltetése során, akár a kegyelemről szóló igehirdetést huzamosabb időn keresztül hallgatva, vagy lelki könyveket olvasva jut el a Krisztusba vetett élő hitre és bűnei meglátására. Tartsuk tehát szem előtt azt, hogy a megtérés “hogyan”-ját, éppen a Szentlélek szuverén munkája miatt, nem írhatjuk elő senkinek!
c.) A megtérés biblikus elemzésére továbbá azért van szükség, mert a szubjektív, emberi cselekvés túlzott hangoztatása miatt – “neked kell most döntened” – sok igehirdetésben elsikkad a kegyelem hangsúlya, azaz a Krisztus által elvégzett váltság befejezettsége, a döntésre szóló felhívásból pedig kimarad a lényeg: ti. az, hogy azért dönts, mert Jézus Krisztus már előbb döntött melletted! Hiszen az evangélium, az örömhír lényege éppen abban van, hogy Isten kegyelme elénk sietett Krisztusban. Ő előbb szeretett és előbb Ő fogadott be minket. Nála készen van a bűnbocsánat. A Szentírás az embert ennek az örömhírnek elhívésére buzdítja! Ezért a mi megtérésünk soha nem feltétele, hanem csak a válaszunk lehet az elénk siető kegyelemre, mert nem a megtérésünk eszközli a kegyelmet. Nagy baj az, ha az igehirdetés arról szól, hogy a bűnbánat, és nem Krisztus eszközli a kegyelmet. A kegyelem egyetlen forrása és oka Isten szuverén kiválasztásában és Krisztus tökéletes áldozatában van, és soha nem az emberben. A kegyelem ezért elveszíthetetlen. A kegyelemből ezért nem lehet kiesni!
Az evangélizáció és az evangélizáló igehirdetés tehát akkor biblikus, ha erről az elébünk siető, feltétel nélküli kegyelemről szól, Krisztus befejezett tökéletes váltságáról, amely ennek elhívésére, s a Krisztussal való személyes kapcsolat felvételére buzdít mondván, hogy Krisztus nélkül bűneinkben maradunk és elkárhozunk.
Jézus Krisztus és az apostolok is mindig ezt a hit-kapcsolatot akarták mozgósítani. Mert az igaz, üdvösséges megtérés a kegyelembe vetett hit gyümölcse. Előbb a hitre segítő evangélium hangozzék, utána a megtérés parancsa és nem fordítva! Meg kell tehát mondani mindenkinek előbb, hogy mit higgyen. Ha a megtérésnek csak az emberi oldalát hangsúlyozzuk – ahogy ez nagyon gyakran történik –, akkor a megtért embert belesodorjuk abba a veszedelmes tévedésbe, hogy üdvössége megtérése után is a saját kezében marad. Ez pedig egy görcsös, törvényeskedő, groteszk és képmutató, szubjektív, bűn-centrikus keresztyénségbe torkollik, ahol minden később elkövetett bűn és bukás az üdvösség elveszítésének félelmét ébreszti a megtért emberben. Az pedig, hogy üdvösségét elveszítheti, nem igaz, mert a Biblia szerint a megtért ember üdvössége Krisztus kezében van, ezért elveszíthetetlen.
Ennél a pontnál kell még szólnunk arról, hogy a Biblia a megtérésről kétféleképpen beszél. Hol úgy, mint egyszeri eseményről, hol pedig úgy, mint a már megtért hívő ember folyamatos, vagy ahogy mondják, a “naponkénti megtéréséről”. Ez utóbbi megtérésnek azonban soha nem az üdvösség vagy kárhozat a tétje! Erre a megtérésre az életünk végéig tartó kísértések, és bukásaink miatt van szükség. Nevezhetjük ezt a megszentelődés folyamatának is. Mert Isten arra választotta ki övéit, hogy megtérve itt e földön, megszentelt élettel dicsőítsék Őt. A megszentelt élet állandó buktatója a bűnös természetünk maradványainak előtörése, amiből tisztulásra van szükségünk. Pál apostol ezt a folyamatot az ó-ember levetkezésének és az új ember felöltözésének nevezi, Kol 3,9-10, Ef 4,22-24, vagy a test és lélek harcának: Gal 5,17. De ebben az értelemben szólít fel Jézus a Jelenések könyvében olvasható leveleiben több hívő gyülekezetet is a megtérésre.
A Bibliában ez a kettősértelmű megtérés fogalom a magyarázata annak, hogy a puritán ébredés vezetői nem sokat bíbelődtek a megtérés hogyanjával, sőt a lényegével sem, de annál többet foglalkoztak a megtérés gyümölcseivel. Azt, hogy valaki megtért-e vagy nem, cselekedeteiből állapították meg.
Végül indokolva és összefoglalva azt, hogy miért tartottuk fontosnak a megtérés kérdésének tisztázását, az alábbiakat mondhatjuk:
1) A 18. sz.-tól megtörtént a megtérés metódusának egyre részletesebb kidolgozása, így bárki által produkálhatóvá vált a megtérés, csak eleget kellett tenni bizonyos kritériumoknak...
2) A megtérés jeleit és következményeit a megtérés okává tették.
3) A megtérés kérdése kikerült az Isten üdvözítő rendjének (az ordo salutis) összefüggéséből, leválasztották az újjászületéstől, sőt a megtérést egyenesen annak előfeltételévé tették.
4) A megtérést azonosították a krízisszerű megtéréssel, s nem voltak hajlandók a fokozatos megtérést valódinak tekinteni - igaz megtérésnek csak a “villám-megtérést” fogadták el.
5) A megtérésből üdvszerző tett, érdem lett...
6) A “csak evangélizáción, vagy ún. csendes-héten lehet megtérni”–gondolat, lokalizálta a megtérést és nem hagyott szabadságot Istennek a megtérés bárhol történő véghezvitelére.
7) A megtérésről azért kellett beszélnünk, mert van, aki semmit nem mond róla, mások meg csak erről beszélnek (gyakran nem biblikusan).
8.) A megtérésről azért kellett így beszélnünk, mert szeretnénk biztatni az ige hirdetőit is arra, hogy bátran hirdessék Jézus Krisztust (a kereszt és megigazulás evangéliumát). Nem lehet Jézus Krisztus helyett a megtérést hirdetni, mert Krisztus hirdetése az Isten által rendelt, megtérésre vezető eszköz. “Tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket… mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet…” (1Kor 1, 21;23)
Ha az elmondottak után valaki mégis azt kérdezi, hogyan kell megtérni, és nem lett elég világossá előtte, hogy a megtérésnek nincs hogyanja (metódusa), azt válaszolnánk neki: Adj igazat Isten Igéjének és hidd el, amit Jézus Krisztus helyetted, éretted és veled is tett a kereszten! Ne feledd, a megtérés igazi kérdése nem az, hogy “mit tegyek?”, hanem az, hogy “mit higgyek?”, mert ha azt hiszed, amire Isten feljogosít és biztat, teremni fogja életed a megtérés gyümölcseit is. Tetteidből pedig kiderül, hogy valóban megtértél-e.
Javasolt irodalom
Anthony A. Hoekema, Saved by Grace (Eerdmans)
James I. Packer, A megújulás teológiája (Koinónia, Kolozsvár, 2000)
Jonathan Edwards, Értekezés a vallási indulatokról (Gondolat, Budapest, 2007)
Hitvallásaink
Kálvin János, A Keresztyén Vallás Rendszere I-II. (Pápa, Ref. Főiskolai Nyomda, 1909)
Louis Berkhof, Rendszeres Teológia (Kézirat)
Sebestyén Jenő, Református Dogmatika (A budapesti Ref. Theol. Akadémia Kurzustára, 1940)
Thomas Boston, Az emberhalászat művészete(Koinónia, Kolozsvár, 2003)
Török István, Dogmatika (Free University Press, Amsterdam, 1985)
Tóth Zsombor, “Bethlen Miklós Imádságos könyvének puritánus sajátosságai”
W. Heyns, Református Dogmatika (Holland Magyar református Bizottság, Budapest, 1925)
(MRE Egyetemes Konvent Sajtóosztály, Budapest, 1954): Ennek a deformációnak következményei felismerhetőek az evangélizáló igehirdetésekben világszerte, ma is.
